Lépcső a mennyországba

Cikkek, írások / Fesztivál / Gondolatébresztők / magyar / Interjú / Ozorian Prophet

Sokféle lépcső létezik a Földön. Vannak kőlépcsők, falépcsők, csigalépcsők, márványlépcsők, vannak aprócska és egészen gigantikus lépcsők. De olyan lépcső, melyen sétálva minden tizedik lépésnél valami csodára bukkanhatsz, ilyen csak egy van. És hol máshol is állhatna ez a lépcső, mint a helyen, ahol a csodák mindennaposak, ahol minden egy kicsit más, egy kicsit több, mint aminek első ránézésre tűnik. Ahol az ember az első pillanattól otthon érzi magát, sőt!

(P) Shahar Ratzenberg

(P) Shahar Ratzenberg

A 2014-es O.Z.O.R.A Fesztivál rengeteg nagy meglepetéssel szolgált. A számtalan  kisebb-nagyobb újítás mellett olyan hatalmas fejlesztésekkel találkozhattunk, mint a félezer öko-toilett, az ARTibarn és a két monumentális építmény: a csodálatos kilátó-torony, a MIRADOR, ami egyben kiállítótérként is funkcionált, és a minden képzeletet túlszárnyaló lépcső.

Bár első ránézésre talán úgy fest, mintha az egész gigászi építmény csak úgy előbukkant volna a domboldalból, vagy mintha mindig is ott lett volna, koránt sem így történt. Szorgos munka zajlott áprilistól egészen a fesztivál első napjáig. Négy elszánt fiatal – Zsófi, Benjamin, Ricsi és Csabi – kezdte a munkát, majd idővel még hárman – Feri, Roland és Krisztián – csatlakoztak hozzájuk.

Alapvető volt, hogy rugalmasan kezelik a terveket, hogy az építmény, mintegy saját életet élve belesimuljon a domboldalba. Úgy próbálták kihozni a lépcső-ötletből a maximumot, hogy ne csak megkönnyítse a fel-le mozgást a Mainstage és a dombtető között (ahol többek között az ARTinbarn, a Hétfejű (Tündér) Kert, a Főzőliget, a cirkusz és a már említett Mirador található), hanem dísze is legyen a tájnak, egységet alkosson a dombbal.

Benjaminnal, a lépcső tervezőjével és a munkálatok koordinátorával beszélgettem a Dádpusztán töltött négy hónapról, nehézségekről, sikerélményekről, a végeredményről.

Tőle tudtam meg, hogy az ötlet Zimányi Dánielé volt, aki tulajdonosként és főszervezőként a kezdetektől figyeli és alakítja a fesztivál minden kis szegletét. Így ő volt az, aki ráeszmélt:  ahogy egyre több program zajlik odafent a domb tetején, tarthatatlan, hogy sáros kis ösvényeken, vagy óriási kerülővel a Pumpui felé járjanak a fesztiválozók fel-le.

A ránézésre is óriási lépcsőhöz hozzávetőleg 150 000 kg fát használtak fel, számol be Benjamin. Én a magam részéről kíváncsi voltam rá, hogy hol tanulta a lépcső megálmodója, hogy hogyan kell megtervezni és létrehozni egy ilyen csodát, illetve, hogy miként zajlik a tervezés folyamata.

– Tanultál valahol építészetet, tájépítészetet vagy esetleg ács mesterséget?

– Benjamin (nevetve): Nem tanultam sehol. Elegem lett a tűzzsonglőr-cucc építésből, és vettem egy flexet.

– Hogyan zajlik a tervezés folyamata?

– Ha adott egy feladat,, egyből beugrik egy kép, az egyetlen evidensnek tűnő megoldás. Majd elkezdek rajzolni, makettezni, átgondolom újra és újra. Ekkor kitágul a lehetőségek tárháza. Ekkor megzavarodom( nevet ), majd visszatérek az eredeti ötlethez.

– Mennyiben tér el a kész munka az eredeti tervektől?

– Hasonló lett, de vannak teraszok, melyeknek nagyobb lett az alapterületük. Illetve a lépcsős szakaszok sem mindenhol követték az eredeti elgondolást, mert igazodni kellett a dombhoz.

– Miért pont egy páva díszíti az első teraszos részt?”

– A páva ötlete Zsófi (Benjamin barátnője) fejéből pattant ki, de a hívószót Dániel hozta. Azt kérte, hogy ott álljon valami „kedves és csalogató.”

– Mit csinálnál másképp, ha előröl kezdhetnéd?

– Kicsit korábban kezdeném a munkát, hogy a végén ne kelljen kapkodni

– Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

– A felkelés(ismét nevet). Illetve a valóban monoton munkafázisok. A rengeteg palló cipelése, helyre rakása, csiszolása. A pallózás fizikailag is nagyon megterhelő, emellett eleinte úgy érzed, hogy soha nem jutsz a végére.

– Mi volt a kedvenc munkafázisod?

– Az alvás-mondja nevetve. Komolyra fordítva a szót, a korlátok elkészítése. Ha készítesz egy lépcsőt, az önmagában olyan kis szerencsétlenül néz ki. A korlátok által nyer teret, az a megkoronázása az egésznek. Mint amikor behúzol egyetlen vonalat egy rajzba, és attól válik tökéletessé, teljessé.

Jómagam sajnos csak hétvégénként tudtam leutazni Ozorára, de áprilistól július végéig minden hétvégét lent töltöttem. Így volt lehetőségem bepillantani a „színfalak mögé”. A munka mindig jó hangulatban telt, szólt a zene egész nap. Zsófi finom főztjeivel gondoskodott a kellő energiabevitelről, hogy a fiúk akár 14-16 órán át képesek legyenek dolgozni. Kényelmes kis tábort alakítottak ki fedett műhellyel, kültéri konyhával, kis „nappalival”, ahol a raklapból készült kanapén ülve esténként beszélgettünk, kártyáztunk

Ami döbbenetes volt számomra, és szerintem ezt kevesen tudják, hogy a lépcső alapjainak kiásását, a lépcsőt tartó oszlopok beásását mind mind gépi segítség nélkül, egy-egy szál ásóval oldották meg a fiúk, mert a domboldal meredeksége miatt szóba sem jöhetett semmiféle munkagép. Emellett a már említett 150 000 kg fát is mind ők hordták oda, és illesztették a helyére. És micsoda kontraszt van a páva elemeinek finom aprólékossága, és a lépcsőt alkotó hatalmas pallók között! A csigaház belsejét fedő kristály elemeket Zsófi ragasztgatta fel egyesével, 40 fokos nyári hőségeben, a ragasztószagban ülve egész nap. És még folytathatnám a sort…

Most, hogy kutatok az emlékezetemben, és próbálom kiemelni a legizgalmasabb mozzanatokat, nehéz dolgom van. Mert a négy hónap alatt nem volt két ugyanolyan nap, mindig történt valami, minden nap tartogatott magában sikerélményt, kihívásokat, meglepetéseket. Imádtam ezt a négy hónapot, és remélem, lesz még részem hasonlóban!

Vica

A cikk eredetileg az Ozorian Prophetben jelent meg.

Leave a Reply